Emlékszem az első pánikrohamra. Ha valahogy, hát akkor így képzeltem el a halál eljövetelét.

A tüneteket már minden érintett jól ismeri, de ha a rosszat lehet még fokozni, akkor ez a roham bizony az egyik leges- leges- legrosszabb volt. Pont az első. Otthon voltam és furcsa dolog tűnt fel az első rohamot megelőző pár napban. Azelőtt sosem néztem a pulzusomat, de abban az időben, vagy talán pont aznap a csuklómra tettem a kezem. Akkor már éreztem, hogy valami nem stimmel. Meglepett, hogy gyorsan ver, de nem törődtem vele. Aztán jött a gonosz meglepetés. Gomolygott felém egyre erősebben, egyre magával ragadóbban és nem tehettem ellene semmit. Mint mikor jön a vihar és a napsütésből másodpercek alatt zápor, zivatar lesz tarkítva a vészjósló fekete felhőkkel. Nem volt esélyem sem, csak  kegyetlenül eltiport.

Az a legszomorúbb az egészben, hogy nem tudtam mi, és miért történik. Azt hittem elájulok, mert a tudatom mintha nem lett volna tiszta, mintha egy másik dimenzióba kerültem volna. Mindemellett azt éreztem, hogy meghalok és bizony már nincs sok hátra. Nem gondoltam volna, hogy ilyen hamar a húszas éveim elején meg kell halnom. De hát miért? Előtte nem volt semmi bajom, most meg már mehetek is dumcsizni a Magasságossal odafent?! Hogy lehet ez?

Fel sem készültem még erre, mi történik velem? Mikor az emeletről letántorogtam a konyhába, alig volt időm a padra feküdni, hogy össze ne essek. Tudtam, hogy valami nagy baj van, ezért kértem, hogy hívjanak mentőt. Olyan sutának és lassúnak tűntek körülöttem az emberek. Miközben zűrzavar volt bennem belül, arra is gondoltam, hogy mi a fenéért tart ez ilyen sokáig, hát nem látják, hogy épp halni készülök? A körzeti orvost felhívták, aki azt mondta állítólag a telefonba, hogy valószínűleg pánikrohamom lehet. Az meg mi a lócsöcs? Az nem azoknak szokott lenni, akik nem bírnak ki két percet a liftben és a tömegben? És különben is, én imádok repülővel utazni, mi köze ennek a pánikrohamhoz?!

Közben mértek vérnyomást és pulzust. A mentő csak nem jött. Mert nem is hívták... Ha a vérnyomásmérő beszélni tudott volna, mint egy rajzfilmben, szerintem káromkodik egyet: - Azt a rohadt...., hát mi a franc van, már mérni sem tudok? Nem kellene elemet cserélni?!

Aztán mértünk megint és megint, de bizony az érték alig változott. A vérnyomásra nem emlékszem pontosan, de olyan 160 körül lehetett, a pulzus pedig 140. Szóval a duplája a normálisnak! Nos, köszönöm voltam már jobban is. Nem tudom mennyi időt töltöttem fél kábultan a padon, de óráknak tűnt és semmi sem változott. Majd jött az ítélet és a rendelkezés: -Pánikroham, adjanak neki Betalocot!  Ok. Betaloc bevesz. Ekkor kezdett visszatérni belém a normális öntudat.

Azóta persze tudom miért volt a furcsa tudat. Olyan mértékben felment a vérnyomáson és a pulzusom, hogy az agyam nem kapott elég oxigént, így nem érzékeltem rendesen a dolgokat magam körül és folyamatosan remegtem is. Ezután le kellett feküdnöm, úgy kimerített ez az ostrom. Feküdtem és pihentem kb. 2-3 órát.

Hát így kezdődött az ismerkedés, ez volt ez első „randi”, aztán habár én nem kedveltem a rohamot, mégis időnként meglátogatott később. Akkor még nem is gondoltam, hogy ennek folytatása lesz és kialakul az a fajta gátoltság és korlátozottság, ami ezzel a betegséggel jár.