„Arra, hogy hol van az a pont, ahol át lehet törni a pánik, a szorongás, a fásult félelem felett érzett gyűlölet és bánat falait, nincsenek általános, mindenkire érvényes, jól alkalmazható szabályok.
Az biztos, hogy valahol lent van, nagyon-nagyon mélyen. Olyan mélyen, ahonnan már nincs tovább ..és az is biztos, hogy ez a mélység, mindenkinél máshol van.

Nálam pl. úgy volt, hogy amíg magamat menthetetlennek bélyegezve, mások támogatásától vártam a megváltást, addig menthetetlen is voltam. ...lelkem füstölgő romjai között támolyogva. ...és hogy mi volt az, ami kibillentett ebből az áldatlan állapotból? Az, a minden borzalmat elsöprő rettenet, ami tudtomra adta, ...hogy már mások is menthetetlennek nyilvánítanak.

Tehát arra, hogy a pánikkal küzdő ember életében hogyan, miképpen és legfőképpen mikor jön el az a pillanat, amikor a rosszullétektől meggyötört tudat, egy addig ismeretlen érzéstől, egy minden rosszat lavinaként elsöprő belső késztetéstől vezérelve egyszer csak megtisztul és erőt, kitartást, reményt, kezd el pumpálni az elfáradt testbe, sajnos nincs egyértelmű válasz.

Valami olyasféle dolog ez, mint amikor a szabadság, a szárnyalás és az alkotás boldogító érzéseit régóta nélkülöző művészt megszállja végre az ihlet, és a jobb sors után addig csak ácsingózó, lelke terméketlen pusztaságában lehajtott fejjel bolyongó reményvesztett ember, egyszer csak egy élettel teli, virágzó oázisra lel.
Egy menedékre, ahonnan megtisztulva, új erőre kapva, elindulhat végre a célja felé.

Na de!

Terméketlen talajban, nem csíráznak ki az Akarat, a Kitartás és a Hit magvai. Addig, amíg nem árasztja el a szenvedő lelkét egy bizonyos sürgető érzés, egy belső kényszer, egy mindent megtisztító, világosságot és szabadságot hozó... hogy is mondjam, ősrobbanás(?)... ébredés(?) (a pszichológusok "Hoppá érzésnek" is nevezik), addig csak üres fecsegésnek tűnik ez az egész és egy lemondó kézlegyintés rá a válasz, tudom.

Ugyanis ezt az "ősrobbanást", "ébredést", "Hoppá érzést", mindenkinek, saját magának kell megélnie.”
 

Elizabeth

Szerző: Elizabeth 2009.07.02. 10:12

"Szerintem itt sokan elfogadták már, hogy betegek. De ha nem kezdenek el harcolni vagy tenni ellene, akkor nem lesz változás. Ez az igazság. Mert szerintem a diéta is elég kemény, folyamatos lemondással jár, ami nem napokig tartó folyamat, hanem hónapokig vagy évekig vagy egy életen át tartó. Tehát a lemondással saját magad ellen harcolsz, mert akarod azt a sütit, kenyeret stb. de mégis azt mondod, hogy nem. Persze úgy is nézhetjük, hogy elfogadom ezt az állapotot, tudatosítom magamban, hogy ezentúl így étkezem és ezáltal elfogadom.

Amikor nemet mondtam az újabb gyógyszerekre áprilisban, akkor harcoltam. Mert tudtam, hogy ha most nemet mondok rá, akkor előbb utóbb jobb lesz. Csak ehhez idő kell. És én igenis szenvedtem, kínlódtam, sírtam sokat és volt, hogy majdnem összeestem az utcán a lelki fájdalomtól de szó szerint, hogy hívogatom a körzeti orvost és már megint a Betaloc, már megint a nyugtató, hogy nincs más megoldás?
Csak ültem a széken és könnyek között bámultam magam elé és az ernyedt kezemben ott szorítottam a gyógyszeres dobozt, és sokszor, nagyon sokszor nem vettem be. Na és amikor egyedül otthon tengődtem és rám jött, hatalmába kerített a sok hülye gondolat, az erős szorongás, az a fajta, amikor már annyira ideges vagy, hogy nem tudsz tisztán gondolkodni, amikor nem tudsz egy sort sem elolvasni egy könyben. Amikor annyira szorongasz, hogy csak fetrengsz az ágyon összegörnyedve és egyre csak azt kívánod, hogy legyen már vége!!!

Amikor reszket a kezed lábad, amikor olyan bánatos vagy és olyan reménytelen és senki nem ért meg igazán, mert senki nem érezte és te nagyon egyedül vagy. Csak várod várod, hogy valaki segítsen rajtad, mert te már képtelen vagy új megoldás után kutatni és képtelen vagy tovább várni. Közben tele vagy félelmekkel és nem bírsz már az utcára sem kimenni, teljesen be vagy zárkózva a kis világodba,nem tudsz olyan gyümölcsöset, olyan fröcsögőset nevetni, mert már nem is emlékszel rá, hogy mikor nevettél utoljára így tiszta szívből. Mi ez ha nem kínlódás? Hogy máshogy lehetne ezeket az érzéseket értelmezni? Mi ez ha nem kínlódás egy ember számára?

Igenis vagy egy szakasz, amíg még tart a kínlódás és még tart a szenvedés. Csak! Amikor az ember kezdi megérezni, hogy ez másképp is lehet és egyre jobban van, akkor lesz akkora ereje, hogy elfogadja és könnyen kezelje azt a szituációt, amikor újra előjön a betegsége. Ehhez az egész folyamathoz kell a motiváció, ami elindítja a változás felé és kell ehhez egy nagy adag kitartás, hogy amit elhatározott azt véghez is vigye! Ekkor elindul a lavina, ami BaTI benned is elindult. Ekkor már le tudod küzdeni a félelmeid jó részét, ekkor már képes vagy cselekedni és ekkor már az a szamár vagy, aki nem vergődik tovább, hanem kezdi élvezni az életet és látja a fényt a kút aljáról.

Sok embernek itt az elejével van a probléma, hogy el sem jutnak a motivációig vagy az elhatározásig, nem csoda hát hogy nincs is pislákoló fény a számukra. Próbálnak kibúvót keresni: "hogy nem lehetne, hogy mégis így mégis úgy? Mi lenne, ha....? " Két hét alatt nem lesz változás, két hét nagyon rövid idő egy mocskos szervezet számára, hogy meggyógyuljon, viszont örökkévalóság egy idegileg totálkáros ember számára."

BaTi

Szerző: BaTi » 2009.12.29. 20:40

"Kb. 3 éve foglalkozom a megvilágosodás kutatásával. Anno Oshoval kezdtem, aztán jött Buddha, Tolle, Aj Christian, c. g. Jung, Krishna, a Dalai Láma, stb... No és most értettem meg valami hatalmasat, Müller Péter, Titkos tanítások című könyve kapcsán. Hogy egy és ugyanarról a dologról beszélt, beszél mindenki akiket tanulmányoztam.
Csak az lehet az emberé, amit sokszor ismétel. Mindennap győznünk kell. A kínaiak szerint a fekete Jin ellen, a keresztények szerinti ördög ellen, aztán Madách Luciferje, Müller  Démonja ellen.
Mindennap győznünk kell ellene, ugyanis megölni sosem lehet. Csak elnyomni lehet.  Ott van és ott lesz minden elmével rendelkező életben, minden emberfiát kísért és kísérteni fog. A mi feladatunk az, hogy inkább a Jangra hallgassunk, az Istenre, a Buddhára, a Jézusra, a Szerelemre, a Szeretetre, a Békére, a Lelkünkre kinek, hogy szimpatikusabb a megnevezés!
Igen teremtsük meg az életrendünket! Mert most KÁOSZ van!
Amikor jön a sóvárgás, ismerjük fel, hogy az nem helyes, és nem elég csak felismerni küzdjünk is ellene.
Egy várat csak harccal, küzdelemmel tudnak bevenni, és megvédeni is. Gondoljatok bele, ha tétlen valamelyik fél. A támadó, vagy akár a védő. Az maga a vesztés, a feladás, a halál!
Szóval kedves barátaim, a gyógyulás is egy várostrom, tök mindegy, hogy ki hogy képzeli el, lehettek akár a vár védői, vagy ostromlói, itt küzdeni kell! És ha jön a sóvárgás, azt el kell nyomni!
...és minél többször elnyomjuk, annál inkább beleivódik az ösztönünkbe, annál inkább lesz majd a természetesebb a jó!
Szóval! Győzzük le önmagunkat!"

Balázs

Szerző: Balázs » 2010.03.10. 10:28

Az álmok földje

Létezik egy világ. Ez a világ mindenkiben él, kiben tisztán, kiben hamiskásan, kiben elfeledve. Ha nincsenek álmaid, az már jelzés. Jelzés afelé, hogy amerre haladsz az nem lehet más, mint a te saját zsákutcád.
Egyszer pedig elérsz a végére és azt kérdezed: Istenem miért pont én? Válasz nem fog érkezni, mert a válasz a kérdésre te saját magad vagy. Egyszerű nem? Nem. El kell fogadnod, hogy változtatnod kell. El kell határoznod, hogy változtatni fogsz.
El kell fogadnod, hogy a változásért szenvedned kell. Tanulj meg szenvedni. El kell fogadnod, hogy ami történt, azért csupán te vagy a felelős.Ne hárítsd másra, azt hagyd meg azoknak, akik nem tudják átlépni a saját árnyékukat és nem tudják levetkőzni gőgjüket.
Te legyél más. Valami egészen más. Mondjuk egy olyan ember aki át tudja lépni saját árnyékát és fel tudja nyitni saját szemét. Ez nehéz lesz? Nem. Ez kurva nehéz lesz. Ne úgy tekints önmagadra harcaid során , hogy te magad ellensége vagy. Te nem vagy senki ellensége. Neked nem magad ellen kell harcolnod, hanem a fennálló helyzet ellen. De mégis magamat kell legyőznöm a saját félelmeimet, nem? Nem. A fennálló helyzetet kell legyőznöd, ami megszülte a félelmeidet.
Ha magaddal kezdesz harcolni abból nem más, mint szélmalom harc lesz. Ne arról ábrándozz, milyen lenne, ha...

A saját életedet ne álmodd, hanem engedd, hogy az álmaid váljanak valósággá. De ha minden álmom valósággá válik és egyszer elfogynak? Olyan nem lesz, egyik megvalósított álom szüli a másikat. Ezért oly csodálatos az álmok földje.